Artair McKnight

Hamish és a rémes közlekedés

Little Bird városában reggel mindig nagy volt a nyüzsgés. Ügyvédek, feltalálók, tanárok, mérnökök és még ki tudja miféle emberek járták az utcákat. Amikor Hamish Downing a kulcsával való hosszas babrálás után kinyitotta apró házának ajtaját, döbbenten fogadta a szokásosnál is zsúfoltabb város látványát. Aztán erőt vett magán, megigazította csokornyakkendőjét, fejébe húzta keménykalapját s lelépett a veranda lépcsőjéről. Az övé volt itt a legkisebb ház, hiszen emeletes lakóépületek közé préselték. Szemben állt vele a Little Bird Magazine Irodaház barnatéglás kolosszusa. Hamish vett egy nagy levegőt, kifújta s közben a következőket gondolta: „Csak pár lépés, és könnyedén keresztül furakodom ezen a tömegen.”

 Először lépett egyet a bal lábával (lakozott cipőjén egy morzsányi piszok sem volt), aztán egy ügyetlenebbet a jobbal. Nem volt sánta, vagy ilyesmi. Csak Hamish. A járdán rögtön nekiment egy sietős, loknis hajú hölgy.

- Bocsánat, hölgyem! - hebegte Hamish, de a nő rá sem hederített.

„Minek is kérek tőle bocsánatot?” - gondolta, aztán újból célba vette az irodát. Mert ő bizony ott dolgozott, újságíróként. Ha pedig elkésett, az fizetéslevonást jelentett. Hamish mindig elkésett.

 Szaporábban szedte lépteit, de nem csak a járdán botlott bele igyekvő emberekbe. Aki csak tehette, hintóval vagy az igen ritka automobillal tört utat magának a macskaköves utcán. Meg aztán ott voltak a bátor járókelők is, akik a járművek között rohantak, mint a félőrültek. Hamish mindenkinél veszélyesebbnek tartotta őket. Egy magas úr válla éppen az orra előtt suhant el, mellette pedig egy dühös kocsis rázta felé öklét. Hamish bőre izzadni kezdett barna pajesza alatt, s lábai összekuszálódtak a zavarodottságban. Előtte, mögötte, berregő autók és hintók, őrült emberek, még kutyák is voltak. (Ha az égre is vetett volna egy pillantást, láthatta volna, hogy azt meg léghajók lepték el.) Kénytelen volt megtorpanni egy pillanatra. Ez a pillanat pedig elég volt ahhoz, hogy jobbról majdnem elüsse egy hosszú, bronzszínű automobil. Nyitott fedelű, elegáns jármű volt, ahogy a benne ülő férfi is.

- Hamish! Majdnem elütöttelek! - kiáltotta a szerencsétlen újságíró felé.

 Zavarodott főhősünk erőltetetten ismerősére mosolygott.

- Bocsáss meg, Gerald! De nem tudtam hova menni.

- Pedig itt az ideje megmozdulnod, barátom! Az ott nem a főnököd? - mutatott az irodaház lépcsőjén álló kövér úrra.

- De… de az ő! A kénköves pokolba!

Hamish elhatározta magát, hogy nem érdekli semmi, át fog kelni az úttesten. Bal kezével lefogta kalapját, s eszelős iramra fogta magát. De hiába próbált gyors lenni, az emberek nekimentek, a járművek megállásra kényszerítették. Amikor ő lökött fel valakit, rögtön nekitámadtak, hogy micsoda pofátlan disznó. Hamish legyőzte dühét, s az utolsó lépést ugrással helyettesítette. A járdán volt. Öröme viszont csak addig tartott, amíg főnöke szemébe nem nézett. A kefebajszú, frakkos, kövér alak monokliján keresztül méricskélte tekintetével botladozó alkalmazottját. Hamish bokája kibicsaklott az ugrástól, de az újságíró töretlen elszántsággal közelítette meg az irodaház oszlopai mögött emelkedő lépcsősort. Egy-két fokkal a főnök előtt állt meg, s felnézve rá igencsak törpének érezte magát.

- Hamish Downing! - morogta a főnök fogcsikorgatva.

 Hősünk gyorsan előkapta zsebóráját, és elszontyolodva vette tudomásul, hogy két percet késett.

- Nagyon sajnálom, uram! Késtem… Legközelebb pontos leszek.

- Hamish, maga sosem pontos. De tudja, hogy milyen nap van ma?

- Igen, uram! Hétfő.

- De melyik év, melyik hónap és melyik nap?

Hamish úgy érezte magát, mintha kisdiák lenne az iskolapadban.

- 1880. március 9.

- Remek! És tudja, hogy mit ünneplünk ezen a napon?

Hamish a fejét rázta.

- Hát a Little Bird Magazine évfordulóját, maga idióta! Gondolom arra sem emlékszik, hogy ilyenkor nem dolgozunk!

 A fiatal újságíró mérgesen a homlokára csapott. (Ettől pedig majdnem leesett a kalapja.)

- Elfelejtettem!

- Na, ne mondja! A feledékenységéért levonok 20 tallért az e havi fizetéséből! És most takarodjon a szemem elől, látni sem akarom magát!

Hamish arca falfehérré vált. Aztán hirtelen rettenetes haragra gerjedt, s legszívesebben főnökének arcába köpött volna. De ő nem ilyen ember volt. Megfordult, majd bicegve otthona felé vette az irányt. Mielőtt azonban lelépett volna a járdáról, a kefebajszú férfi utána kiáltott:

- Ha viszont figyelembe veszem a munkához való eltökéltségét, elengedhetem a büntetését!

Hamish hátranézett, de már csak azt látta, hogy főnöke kacarászva az irodaház ajtajához lépett, s csodálkozott, amikor az nem nyílt ki. A fickó szenilisebb volt, mint Hamish nagyanyja, és butább, mint a forgalmas úton átszaladó macska. Az ifjú újságíró vidáman felnevetett, s olyan profin átment az úttesten, mint még soha.